Sokan úgy gondolják, hogy New York a világ közepe. De aki élt már Brooklynban, az tudja,
A 80 Montague volt a kedvenc és egyben utolsó Brooklyn-i lakásom – háromemeletes, téglából felhúzott kockaház. A földszinten az akkor nagyon felkapott Theresa étterem terpeszkedett, amit egy jófej lengyel nagymama futtatott. Ez volt a második Theresa nevű étterme New Yorkban, az elsőt az East Village-ben nyitotta pár évvel korábban. Így kettő volt belőle, mint a híres karibi csehóból, Bandito és Bandito Ditto. Sajnos a lengyelek nem jöttek elő egy hangzatos második névvel, inkább csak nyomták az eszméletlen borjúszeletet, a pierogit, a kását, és a rengeteg süteményt. Téli napokon nem volt ennél jobb kaja New Yorkban.
A másodikon volt két kis lakás. Mind a kettőben ügyvédek laktak, Gary, a kis mindentudó gyakornok, aki a Harvardon végzett, a másikban meg Carol, egy norvég-olasz nő, hullámzó szőke haj, hatalmas Fellini-mellek. Lehetetlen volt tőle aludni. Este, amikor hazajöttem a délutáni műszakból, és cipeltem fel a biciklit, mindig kinyitotta az ajtót. Állt ott mezítláb a kibaszott hálóingében, és nagy álmosan lebaszott, hogy mindig felébresztem, ahogy a fordulóban hozzávágom a bringát az ajtajához.
Istenem, Carol, imádkoztam ilyenkor, mert nagyon be akartam rúgni az ajtaját. Sokáig nem hittem el – ki tudott összerakni egy ilyen csoda nőt?
A harmadik emeleti penthouse-ban laktam, az utcára néző lakásban. Ha kidugtad a fejedet az ablakon, balra lehetett látni Manhattan felhőkarcolóit. Egy kis sarokra volt a Brooklyn Promenade, és persze a Montague, az egyik legkeresettebb utca a világon.
Innen bicikliztem be az egyetemre. Délelőtt matek és dráma, este négytől tizenegy harmincig meló az egyetemi informatikánál. Rendszergazda-dolgok, programozás, tanítás.
És persze az út haza késő éjszaka – egy egészen más világ. Sokszor megálltam itt a fagyos, üvöltő szeles éjszakákon, és a híd közepéről visszanéztem. Kavarogtak a hófelhők a felhőkarcolók között. Ráültek a városra, szitáló remegő fényjáték volt, minden pillanatban más – hol visszaverték, hol elnyelték a fényt. Próbáltam sokszor fotózni, de egy kép sem jött be igazán, egyik sem közelítette meg a látványt. A fekete-fehér nem adott neki életet, a színesek nem exponáltak jól. Annak a kevés pillanatnak az egyike volt, amikor hiányzott a mai digitális technika. Csodákat lehetett volna csinálni a modern kütyükkel.
Sokat fotóztam akkoriban. Összegyűjtöttem egy rakás gépet, Rollei, Yashica, több tekerős Leica, Leica M, Nikon F-sorozat. 35, 50 és 90 milliméteres lencsék. Visszatekintve jobb lett volna csak egy gép, mondjuk egy Nikon F, és a klasszikus harmincöt milliméteres lencse, Tri-X 400 filmmel. De túlságosan izgatott voltam, és jobban érdekeltek a gépek, mint a képek. Törzsvendég voltam a híres Ken Hansen kameraüzletben, Hasselblad, Leica, Rolleiflex álmok. Bámultam, forgattam a kezemben a drága dolgokat.
Aztán gyorsan vége lett ennek.
Az ebédszünet a délutáni műszakban hét és nyolc óra közé esik. Amikor kimegyünk a Broadway sarki bodegába egy kávéért, már javában megy a lökdösődés. Új stílus, mintha egy új tánclépés lenne, „bumping” a hivatalos neve. Lejönnek Harlemből a brigádok, és kikezdenek a gyalogosokkal az utcákon. Dinkins a polgármester, szar idők, mindent megengednek maguknak a gyerekek. Könyökök, vállak, simán beléd mennek, ahogy kijössz egy boltból, vagy csak sétálsz az utcán. Többnyire állva maradsz, de néha olyan erővel, hogy lemész a földre. És ilyenkor megy a nagy nevetés. Nem a gyengékre vadásznak, a nagy, erős férfiakra mennek. Ilyen a főnököm például, Vincent. Van egy jó pár kék folt a karján. De nem fél. Néha róla is lepattannak a gyerekek. Írnak már az újságok is erről, és arról is, hogy egyre jobban eldurvul a helyzet.
Szól nekem, legjobb lenne hazavinni ezt a sok gépet. Nem mintha itt a matematikán valaki ellopná őket, de jön az éjszakai műszak, meg a takarítók – sosem lehet tudni.
Pakolok a hátizsákba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz a bagázs.
Nézem az órámat. Babonás vagyok, mint a többi hülye biciklis. Minden jó, ha elérem a híd közepét éjfél előtt. De ma nem.
Taposok fel a hídra vezető kaptatón. Húz vissza nagyon a hátizsák, de nincs már sok hátra, a középső oszlopok után jön Brooklyn felé a lejtő.
Lekapják a sisakomat, a csukát, a szemüveget. A zsebemben kotorásznak. Rugdosnak, ahogy fekszem a földön. Aztán egy nagy ordítás, megtalálták a gépeket a hátizsákban.
Talán ez mentett meg. Hirtelen összeverekedtek a gépeken. Ez elég volt arra, hogy elmásszak és sántikálni kezdjek Brooklyn felé. Lejjebb, az Adams street környékén valahogy áttornászom magamat a beton sávelválasztón, és lefekszek az autóútra. Végül felvesz egy olasz taxis, és elvisz a kórházba.
Szerencséd volt, mondja a doktor a sürgősségi osztályon, megy ez már napok óta. Az utolsó kettő nem úszta meg. Hiába hívtuk a rendőröket, hogy ellenőrizzék a hidat. Csak legyintenek, végül is a te hibád, hogy éjfél után ott biciklizel.
Carol szed össze a kórházból. Nála alszom napokig. Légkondi, takaró az államig, csendes zümmögés. Megúsztam egy válltöréssel, a többi seb hamar begyógyult.
Hoz a lengyelektől ebédet, és elvisz sétálni. Bottal járok pár napig, mert fáj a térdem. Nem szeretem a nagy nyári meleget, de most valahogy jólesik. És van bennem ez a furcsa érzés. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jót tesz az embernek néha egy nagy verés, de kétségkívül visszaállítja az embert alapjáratra. Kitisztul az agy, hátramaradnak az élet ügyes-bajos kis dolgai.
Évekig nem mentem vissza Brooklynba, és a hídon is csak egyszer sétáltam át ezután, amikor városnézésre vittem a kaliforniai családot.
Új élet kezdődött. East Village, Avenue C, és a tizenegyedik utca, az első lakásom Manhattanben. Három perc innen az egyetem.
Joseph Hargitai Amerikai Sztahanov című könyve már megrendelhető az ÖT Boltból.
Borítókép: Montague Street, Brooklyn, New York / fotó: Fraser Hall / Robert Harding Premium / robertharding via AFP
Bejelentkezés