Miért nyilvános helyen? Miért egy egyetemen? Miért ez a fiú? Miért most?

Beállok a sorba a jegyért. Antwerpenbe megyek, mondja bemutatkozás helyett egy mellettem álló nő, de ha szeretnéd, itt maradok estére veled. Mondja ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És talán az is, bár lehet, hogy csak a holland csajoknak osztotta az élet ezt a titkos, minden hagyományt felülíró jolly joker lapot.

Messenger One, röviden M1, a legmagasabb biciklisfutár-kategória New Yorkban. Kevesen érik el ezt a minősítést, meg kell küzdeni érte. A teherbírók, a gyorsak és a megbízhatók kapják, bár segít, ha lejattolunk a diszpécsereknek a jövedelmezőbb fuvarokért.

Az ördög álarcosbálja.

Szerették a gyerekek a családi legendákat. Meséltem nekik a sötétben, amíg el nem aludtak. Volt sok kedvencük, százszor is végighallgatták ezeket. Danny a kenyeres, a torockói medve, és persze a Frog Prince.

Ez a dráma nyitóképe, ahogy a két mozdony átrobog a határon. Budapestről indulnak mint felmentő vonat, egy veszteglő gőzöst váltani Károlyházán. Ott összekapcsolják a két mozdonyt, és indulnak Kelet helyett Nyugat felé. Egy beépített vasutas haver a Hegyeshalom–Ostbahn vágányra állítja őket, és felugrik hozzájuk a mozdonyra. Így érkeznek hárman Ausztriába.

Taroltak a fogadóirodák. Mint mindig, bármire lehetett fogadni ezen a héten is. Ki jön le gyorsabban a repülő lépcsőin, Trump vagy Putyin? Melyik lábára sántít a két vezér? Milyen hosszú a vörös szőnyeg? Hány másodpercig tart a kézfogás?

Alaszka mitologikus hely és sajátos Vadnyugat Amerika számára. Nem véletlenül választották a Trump–Putyin csúcs helyszínéül.

Nyitott ajtónál alszik. Hallgatjuk feleségemmel, ahogy szuszog. Valami koppan. Álmában kiejtette a telefont a kezéből. A feleségem átsuhan a szobájába, és felveszi. Mintha egy horrorfilmben lennénk, kihátrál a szobából. Mutatja a telefont. Mr. Kennedy, 23:12. Találkozhatunk holnap, a harmadik órám után.

Van egy brazil srác a dráma-tanszéken, Bernardo. Fűz, hogy menjek le vele focizni a parkba. Veszünk pár doboz sört, és kiülünk a padra. Várunk a sorunkra. Ő a zöld sárga brazil mezben, rajtam zöld-fehér Nyilasi-nyolcas. Felderítőmunkát végzünk. Jegyzetelünk.

Vízilabdás alkata volt, strandpapucsban járt, és nagyon buktak rá a kiscsajok. Egy sípcsonttöréssel jött haza Vietnámból. Fájt neki, hogy ennyivel megúszta. Valami hiányzott. Hiába gyógyult be a seb, hiába ért véget a háború. Befejezetlennek érezte a dolgot. Vissza akart menni, hogy eltakarítsa az emlékeket.

Nem csak a sztártelevíziós ügye rázta meg az amerikai belpolitikát. Előkerült egy ennél jóval rázósabb botrány is, ami nem teljesen független a médiafejleményektől.

Jó itt lenni. Itt van Kuroszava, a Rashomon, itt van Leyda professzor, a kávé, a croissant, a sok tehetséges diák. Az arcod néha megérinti a tanterem hideg falát. Álmodozunk a sötétben, elaltat a forró vetítőgép zümmögő hangja.

Mint minden törzsvendégnek a parkban, nekem is volt nevem. A srácok Chicagónak hívtak. Sohasem tudtam meg, miért. De átültettem a programokba. Chicago, a sokat hibázó amatőr sakkozó.

Kimotoroztunk Seven Palmhoz. Végignéztük a kietlen sivatagot, a kemény motoros arcokat. Nyaltunk egy nagy fagyit Palm Springs főutcáján. Ősz volt, elmúlt a hőség. Ez a sivatagi látvány érdekelte. A tengerpartot, Los Angelest túl manikűrözöttnek találta. Ő sem bírta a hamis hollywoodi érzést. Nem akartak ebből és így élni. Az örök hazugságban, az örök mosolygásban.

Zohran Mamdani politikája összefoglalható pár sorban. Minden, ami Trump-ellenes, minden, ami Izrael-ellenes, és minden, ami a gazdagokat támadja, utóbbinál nem lehet tudni, hol húzza meg a határt. Azt írja, toljuk át az adóterheket a gazdagabb, fehér kerületekre. Hmm, küldi sms-ben a kisebbik fiam. A fehér kerületekre. Szóval itt tartunk.

Los Angeles volt számomra a legmagányosabb város. Itt hallottam meg a szomorú hírt is, hogy lelőtték Barta Tamást. Nagyon fájt. Harminchárom éves, rengeteg ideje volt még. Egyszerűen csak fájt ez a semmilyen, szar halál. Csak úgy, mellbe lőtték háromszor. Az ember ilyenkor belerúgna valamibe. És pontosan ilyen érzés volt nekem Los Angeles.

Zefír, enyhe, frissítő nyugati szellő. Lehet, hogy Hawaiion van jobb, de Görögország után itt érzem először. Átmossa az arcomat, a karomat, ahogy Palos Verdesnél kanyarodok Long Beach felé. Beleremeg az egész testem, mint a Balcsin Almádi és Füred között. Volt Szamoskéren egy pulim, Pici. Ő szerette így a szélbe fordítani a fejét a Szamosnál.

Hallom, Los Angeles-be hívnak a srácok. Sokan itt buknak el. Hirtelen nagyfiúk, övék a világ, Hollywood, csajok, nagy kocsik, mesevilág. Elfelejtik, hogy honnan jöttek. Nem lesz sok hely az életben, ahol elengedheted az evezőt. Ahol behunyt szemmel mehetsz az árral. Ne felejtsd el, hogy honnan jöttél. Azt a kis falut. Hogyan mondtad? Szamoskér?

A demokraták egyre csak fűtik az ellenséges hangulatot. Hergelik a bevándorlókat, az emigránsokat Amerika ellen.

„Reggel a Mississippi mocsaras holtágánál forgatunk. Az egyik világosító rosszul lép, és beleesik a vízbe. Egy aligátor környékezi. A prop girl kivesz az oldaltáskából egy ezüst színű kígyóölő stukkert, és szétlövi.”

A fekete csajok átnéznek rajtunk, mintha hullavonat lennénk. A férfiak közel tartják őket. Táncolunk magunkban a parkett közepén. Lassan gyülekeznek a helybeliek is, és rázzák és rázzák, és egyre közelebb jönnek hozzánk. Középre szorítanak. Nem tudunk mozdulni sem.

Egykor gazdag környék volt, gyönyörű lakások, cselédszobák, faragott ajtók, drágán csempézett konyhák és fürdőszobák. De lezüllött a végsőkig. Drogos közegek, szerencsétlen fiatal anyák, állandó feszültség. A lépcsőház alsó részén halmozódtak a koszos, kidobált pelenkák. Gyűlt a szemét, és egyre forrt a hangulat.