Hallgasd meg!Egy töltetlen fegyvertől legalább ketten félnek. Az, aki előtte áll, és az, aki mögötte. Másképp fogalmazva: fogalmam sincs, mire mondta be Orbán Viktor márciusban a poloskás durchmarsot, de eddig egy-két alsót, ha láttam nála.
Kezdjük korábbról.
Közvetett emlékeim-információim vannak a 2010-es szocialista országgyűlési kampányról. Nem vettem részt benne, de ismerem a fontosabb szereplőit. Egy iszonyú roncsderbit követően vágott bele a – mondjuk így – félkormányzati szerepben lévő MSZP a választási kampányba. Az ekkor leköszönő miniszterelnök, Bajnai Gordon a megszorító csomagjaival egyszerre stabilizálja a költségvetést és irtja ki a korábbi szocialista kormányzás, valljuk be, eleve ritkás baloldali vívmányait. Ekkor hagyja cserben az őt kormányra emelőket, hogy aztán alig két év elteltével már az épp magára találó MSZP kicsinálásának szándékával térjen vissza. Azóta is mindig a legrosszabb érzékkel piszkál bele a politikába. Most nem ez a témánk, de valamikor töprengjünk majd el azon, hogy jobb vagy rosszabb lett volna a magyar liberalizmus állása az elmúlt tizenöt évben, ha kivonjuk belőle en bloc a Bajnai-közeli akciókat.
No, de visszatérve a lényegre, tehát ekkorra az MSZP népszerűsége már megszenvedte Őszödöt, a gazdasági világválságot, a vizitdíjas népszavazást és a valami fura okból szakértőinek becézett megszorító kormányzás pusztító hatását. Teljesen világos volt, hogy a szocialisták a négy évvel azelőtti győzelem után 2010-ben súlyos vereségbe zuhannak.
És mindeközben folyamatosan láttam, tapasztaltam MSZP-szavazókat. Nem azokról beszélek, akiket személyesen ismertem (sőt, éppen a szokásosan nulla taktikai érzékkel, de nagy mellénnyel endorszáló elit rakta össze a Fidesznek a szükséges kétharmadot a parlamentből kizúgó MDF-fel). Mindeközben nyolc év kormányzati kínlódás után is voltak válaszok arra a kérdésre, miért mondja valaki magáról, hogy a szocialistákat választja. Minimum az önkritika és a megküzdés élménye sorolandó ide; ezekre (a hiányukra) majd a legvégén még visszatérek a Fidesz kapcsán.
Nos, ehhez képest ma nincs olyan hétköznapi élményem, hogy valaki büszke „amatőr” fideszes lenne, tehát hogy úgy vallaná meg kormánypárti szavazó mivoltát, hogy abban nincs semmilyen hivatásszerű elem. Másképp fogalmazva: akinek nem kifejezetten dolga (mert kormánypárti politikus, megafonos, egyéb rendszeralkalmazott vagy személyes kedvezményezett) kiállni közölni, hogy „én a Fideszre szavazok, mert ez a párt a legjobb / még mindig ez a legjobb...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.