Molnár Tamás: Utópia – Az örök eretnekség / forrás: Ludovika Kiadó

Vannak olyan gondolkodók, akiket az utókor igazol, és olyanok – ez ritkább –, akiket az utókor szükségszerűvé tesz. Molnár Tamás (1921–2010) az utóbbiak közé tartozik. Az Utópia – Az örök eretnekség a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában megjelenő Molnár Tamás Összegyűjtött Művei című sorozat harmadik köteteként kerül az olvasók kezébe. A sorozat első darabja Az értelmiség bukása volt – Molnár talán legjobban dokumentált és legnagyobb terjedelmű munkája. A második A liberális hegemónia, az amerikai társadalomszervezési modell pengeéles kritikája. E két kötet után az Utópia egyszerre összegzés és csúcspont is: itt – az eredetileg angolul Utopia: The Perennial Heresy címmel 1967-ben megjelent műben – fejti ki Molnár a legvelősebben azt, ami az egész életmű fundamentumát képezi.

A Ludovika Egyetemi Kiadó szerepe e tekintetben sem túlbecsülhető. Hoppál Bulcsú, Mezei Balázs és Pogrányi Lovas Miklós szerkesztői munkája nemcsak gondozást jelent: a sorozat – több száz szerkesztői jegyzetével, fordításkritikai apparátusával, utószavaival – egy olyan életmű apodiktikus visszaépítése a magyar szellemi életbe, amelynek hiánya a rendszerváltozás óta eltelt évtizedek egyik legégetőbb adóssága volt. Hoppál Bulcsú kísérőtanulmányára utalva: egyáltalán nem túlzás a kánonképzés aktusáról beszélni. Eme minősítés – mit jelent egy gondolkodó megszólaltatása az eredetivel egybevetett fordításban, kiterjedt jegyzetek kíséretében és teljes körű szakirodalmi feldolgozással – inkább arányos és mértéktartó, mintsem eltúlzott.

Már maga a tézis provokáló és kristálytiszta. Az utópia nem csupán politikai tévedés: teológiai bűn, eretnekség. Aki azt állítja, hogy az ember – megfelelő intézményekkel, neveléssel és technológiákkal – képes tökéletes társadalmat felépíteni, az tagadja az emberi természet alapvető korlátait, és ezzel – tudatosan vagy sem – az isteni teremtési rend ellen lázad. Az utópizmus Molnár olvasatában nem naivitás, hanem gőg: az a meggyőződés, hogy az ember képes önmaga megváltójává válni.

Ez az alaptézis nem új – a keresztény politikai gondolkodásban mélyen gyökerezik, visszavezethető Augusztinusztól Burke-ön át Chestertonig. Molnár eredetisége nem az alaptézisben, hanem alkalmazásának következetességében és bátorságában rejlik. Nem elégszik meg a marxizmus és a szovjet típusú kollektivizmus bírálatával – ezt a huszadik századi konzervativizmus amúgy is sokszor elvégezte. Molnár az utópizmus minden modern formáját egyazon ítélet alá vonja: a progresszív liberalizmust, az egzisztencializmust, a technokráciát, sőt, bizonyos értelemben a jóléti állam ideológiáját is.

A kötet legizgalmasabb fejezetei az egzisztencializmus-kritikát tárgyalják. Molnár Sartre-t és Heideggert...