Nem akarok nagyon győzni. Nem akarok a győzteshez tartozni, bárki lesz is az. Felőlem hatalomra kerülhet a Tisza vagy maradhat a Fidesz. Számomra egyik sem tragédia, bármelyik történik, együtt tudok élni vele. Feltéve, hogy egyik sem szerez kétharmadot. Nekem az igazi tét az, hogy a Fidesz veszítse el a kétharmadot – és a Tisza se nyerje el azt. Én nem hatalmat akarok, hanem egyensúlyt. Négypárti parlamentet – minimum. Nem fogok túlhatalmat túlhatalomra cserélni. Ezért voksolok a kicsik, a mind esélytelenebbnek egyikére. Hogy melyikre? Lentebb kiderül.
Az elmúlt negyedévben ismét megtapasztalhattam, milyen az, amikor valakinek szinte nincs is magánélete, mert a politikusok életét éli. Nekünk újságíróknak a kampány olyan, mint a balatoni lángossütőnek a nyári csúcsszezon. Aránytalanul többet dolgozom, hajnalban fekszem, aztán reggel folytatódik az egész. Az elmúlt hónapokban, aki számít a belpolitikában, azt én kérdeztem, illetve tudósítottam róla. Orbán Viktor, Magyar Péter, Dobrev Klára, Toroczkai László, Lázár János, Rogán Antal, a Győrt az országos politikai térképre ismétlődően rátevő Pintér Bence mind kipipálva, a helyi jelöltekről nem is beszélve. Valószínűleg többet jártam kampánygyűlésre nemcsak egy átlagpolgárnál, de még a politikai szekták legbigottabb hívőinél is. Így aztán nem sok időm volt azon gondolkodni, hogy én kire szavazzak. A választékot látva nem is jött meg a kedvem a belpolitikai comingouthoz. Pedig ez nálam soha nem volt titok. Az utóbbi ciklusok választásain is rendre megmondtam, kire adom a voksom. Aligha mondok újdonságot azzal, hogy a pártos elköteleződés távol áll a személyiségemtől. Ugyanakkor szerintem a választási transzparencia és az újságírói függetlenség nem áll szemben egymással.
Attól, hogy egy adott politikust támogatunk, még ugyanúgy kell bírálnunk a hibáit és bűneit. Fontos az is, hogy ne adjuk hamar, illetve olcsón a voksunk. A politikusnak utolsó pillanatig azt kell éreznie, hogy szándékunkat bármikor felfüggeszthetjük, illetve megváltoztathatjuk. Pont ez a tudatos innovatív képesség az, ami kihalóban van a magyar választópolgárból. Politikai előéletemről annyit, hogy kiábrándult Tisza-szavazó vagyok. Április 12-én pedig ugyanazért fogok a DK-ra, a Tisza ellen szavazni, amiért két éve a Tiszára szavaztam, a DK ellen. Ugyanaz taszított akkor a DK-ban, mint jelenleg a Tiszában. A mindenkit leuralni, becsicskítani, magunkba olvasztani, vezérelvű dominanciánknak alávetni kívánó NER-es arrogancia. Csak a Fidesz, csak a DK, és most: csak a Tisza. Ha nem jön Magyar Péter, akkor jó eséllyel Gyurcsány pártja darálja magába a kisebb pártokat, és a létéért küzdő Momentum és/vagy a Kutyapárt játssza azt a szerepet, mint jelenleg az elgyurcsánytalanodott DK a Tisza ellen. Akkor valószínűleg én rájuk szavaznék, ha képesek lennének ellenállni a kizárólagosságra törekvő nagyobbik párt zsarolásának.
Igen, tudatosan a kisebbre, a gyengébbre, az esélytelenebbre szavaznék. Az esélyek engem soha nem érdekeltek. 2010-ben az emberek többsége a Fideszre szavazott. Aki pedig nem, az a hanyatló, de még mindig a második legnagyobb párt MSZP-re vagy a feltörekvő Jobbikra. Engem viszont már akkor sem érdekelt a politikai divat, az aktuális széljárás. Az MDF–SZDSZ pártszövetség Bokros Lajos vezette listájára szavaztam. A rendszerváltás után, amikor ez a két párt volt a legnagyobb, elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármelyikre is voksoljak. Ahogy egyébként a 2010-es években is kiröhögtem volna azt, aki azt mondja, hogy én valaha a DK-ra fogok szavazni. 2010-ben ugyanolyan érveket hoztak fel a szavazatom ellen, mint jelenleg. Most az a lényeg, hogy a Zorbánt meg kell állítani, én viszont egy kis pártra pazarlom a voksomat. A főáramú ellenzéki gondolkodás megrekedt 2010-ben, és ez vezetett oda, ahol most vagyunk. Ezért is sikerült a NER-nek az országot több mint másfél évtizedre időgyantába fagyasztania. Ugyanott tartanak, mint a korszak nyitányánál. Semmi nem mutatja jobban ezt a Möbius-szalagként önmagába visszacsavarodó logikát, mint Ujhelyi István okfejtése.
Ujhelyi 2010-ben a létrejövő Fidesz-kétharmad ellen kampányolt, most pedig ennek a négy ciklus óta leválthatatlan túlhatalomnak az orvosságát egy NER-ből kivált személy által vezetett párt által szerzett túlhatalomban látja. Ráadásul egy olyan túlhatalomban, aminek gyakorlásába neki semmiféle érdemi beleszólása nem lesz. Tehát még csak nem is úgy kínálgatja a választókat ezzel, hogy ő maga része lesz annak, s ténylegesen képes befolyásolni a döntéseit. Ujhelyi nemcsak, hogy nem tagja vagy jelöltje a Tiszának, de semmilyen módon sem indul a választásokon. Döntsük el, hogy hiszünk-e neki, amikor azt mondja: „A rendszerváltás felszabadító tudatát” hozza a Tisza-kétharmad. Vagy inkább a hajdan szintén az MSZP környékéről indult baloldali politikustársának, Dobrev Klárának adjunk-e igazat, aki úgy véli: „Teljhatalomból teljhatalomba menni nem rendszerváltás.” 2010-ben a Fidesz támogatására buzdítók valami hasonlót gondoltak, mint jelenleg Ujhelyi. Akinek körülbelül annyi ráhatása van a Tisza döntéseire, mint egy átlag Fidesz-szavazónak abba, hogyan épült fel a NER.
Mely egyfelől úgy véli, hogy itt diktatúra van, maffiaállam, törvénytelen kormány, amellyel szemben rendszerváltás kell. Ugyanakkor ezzel a rezsimmel szemben következetesen egyetlen dologra buzdít. Szépen el kell indulni a NER által kiírt választáson, és azokon az egyetlen üdvözítő megoldásra szavazni. Soha meg nem próbáltak érdemben olyat, ami ezen túlmutatna. Korábban számtalan példát hoztam arra, mit tehetett volna az ellenzék, illetve a NER-kritikus társadalom, amivel választási győzelem nélkül is mattot adhatott volna a rendszernek. Folyamatosan ment az önigazoló duma, hogy azért kell egy tömbben indulni, mert a szemét Fidesz a választási törvénnyel ilyen helyzetet teremtett. Az valahogy senkinek nem jutott eszébe, hogy akkor nem szabad elfogadni ezt a helyzetet és hekkeljük meg a választási rendszert. Hogyan? Mondjuk bojkottal, amit a venezuelai, vagy tömegesen leadott érvénytelen szavazatokkal, amit az argentin ellenzék csinált. Ahogy az egyoldalúan bevezetett alkotmányt is blokád alá lehetett volna venni, ha a csorbított hatáskörű Alkotmánybíróság testületileg lemond, a bírák pedig sztrájkba lépnek, ahogy Egyiptomban is tették.
A 2010-es években folyamatosan arra bujtogattam a társadalmat, hogy mondja fel az államrendhez fűződő lojalitást. Magam 2018-ban eljutottam a választások bojkottjáig is, de ebben nem követett szinte senki. A Pride-ig kellett várni valami hasonlóra. Az óellenzékiek szépen beültek a rendszer parlamentjébe, az újellenzék pedig NER-es állásokban vészelte át ezeket a zord időket. Aztán 2022-ben, kétkedve, tamáskodva az ellenzéki összefogásra szavaztam. Gondoltam, egy próbát megér. Persze a Márki-Zay Péterrel készített interjúban is megpendítettem, vajon mennyire lesz életképes a kormányzás, amelyben nem a miniszterelnöké a legnépszerűbb párt és a legnagyobb frakció? (A helyzet igazából ennél is rosszabb volt, a kormányfőjelöltnek de facto frakciója és pártja is csak nagy jóindulattal volt.) De őszintén szólva olyan nagy győzelmet úgysem néztem ki ebből a társaságból. Arra gondoltam, legalább megszorongatják egy kicsit Orbánt, elveszik tőle a kétharmadot, aztán ellenzékből folytatódik tovább az előválasztási selejtező, eldől, melyik párt lesz nagyobb, melyik kisebb, és 2026-ra összehoznak egy életképes belső koalíciós struktúrát. Mint tudjuk, nem ez történt.
Így 2024-ben én is a Tiszára szavaztam. Abban bízva, hogy a reformorbánisták kiforrják magukat, és ők lesznek a NER Horn Gyulája vagy Pozsgay Imréje. Kezdésnek (mint az MSZMP-sek az MSZP-t) létrehoznak egy, a Fideszhez képest demokratikusabb pártot, valódi alapszervezetekkel, helyből, lentről felfelé tartó döntéshozatallal. Csakhogy ehelyett a NER-nél is centralizáltabb és vezérelvűbb pártstruktúra jött létre. Ekkor meg abban bíztam, hogy a régi ellenzék vert hadai összeszedik magukat, egybe teszik, amijük van, és közös zsarolási potenciált teremtve alkura kényszerítik Magyar Pétert. Viszont ehelyett
Én ugyanis nem hatalmas, elsöprő győzelmet akarok. Hanem egyensúlyt, koalíciót, egymás ellen kijátszani, egymással sakkban tartani a politikusokat. Annak szurkolok, hogy négypárti parlament legyen. Hogy jusson be nemcsak a DK, hanem a Mi Hazánk is. Azt gondolom nemcsak egy Tisza–DK, de egy Fidesz–Mi Hazánk koalíció is a kisebb rossz lenne.
Mert ez azt jelentené, hogy senkinek nincs túlhatalma. Nemhogy alkotmányozó, de még feles többsége sem. Alkudni kell, tárgyalni, és egy koalíciónál mindig nagyobb a belső transzparencia: a dolgok szépen kiszivárognak. Ha kétpárti parlament lenne, akkor pedig azon belül lenne a legkisebb rossz, hogy bárki lesz hatalmon, nincs kétharmados többsége. A DK-tól most sem vagyok különösebben oda. Gyurcsány Ferencet régóta a közélet, azon belül az ellenzék legnagyobb tehertételének gondoltam. De az ő távozásával a pártjában végbement a messiástalanodás, illetve karizmátlanodás folyamata. Ami nekem kifejezetten tetszik. Mondhatnám, hogy Dobrev Klárának kifejezetten jót tett a válás, jól áll neki ez a szerep. Amúgy pedig nekem bejönnek az ilyen csínyek, amikor valaki szembemegy a történelemmel, a hype-al, a korszellemmel. Amit most a Tisza jelent, az nem egyéb, mint annak a komfortos lázadásnak a másik arca, amit a NER-re vonatkozóan hosszan taglaltam. Ami zajlik most, az egyfajta komfortos átállás. Valóban hős az az ember, aki eddig szó szerint a rendszer reklámarca volt, most pedig hirtelen nagy leleplező válik belőle?
Ahogy vesszük. Sokan nyilván hősnek tekintik, de nekem az a három figura is eszembe jut a kultművé vált rockoperából, akik hol Istvánt, hol Koppányt szolgálják, teli torokból fújva, hogy volt is, lesz is, ez itt a praxis. Azok közé tartozom, akik az utolsó betűig végigolvasták a Tisza 240 oldalas programját. Nem hiszem, hogy ezt akár a Tisza-szavazók közül is nagyon sokan megtették. Bizonyos részeket olvasva kifejezetten az volt az érzésem, hogy a Fidesz programját olvasom. Ahogy hasonló érzés fogott el a párt kampányújságjára ránézve. „Háborúba sodorná Magyarországot.” Sőt, „magyar katonákat küldene a háborúba”, amivel „közvetlen veszélybe sodorta az országot”, mi több „bármikor háborúba vinné fiainkat”. Annyi a különbség, hogy itt nem Brüsszel, hanem Orbán sodorná háborúba az országot.
Az elmúlt 16 évet olyan helyeken töltöttem – az Átlátszótól a 24.hu-ig – amelyek folyamatosan ki voltak téve a rendszer zaklatásának, illetve az ott végzett munkámnak köszönhetően rendre Soros-ügynöknek és ellenzéki propagandistának neveztek. Most pedig a másik oldalról kapom meg azt, hogy Rogán Antal fizet – olyanoktól, akik momentán a NER-t hosszú ideig szolgáló emberek hatalomba történő visszatérését támogatják kritikátlanul. Én soha az életemben nem szavaztam a Fideszre és a jövőben sem tervezem. Ugyanakkor talán az is kiderült, hogy sem a korábbi, sem a mostani ellenzéknek nem vagyok parttalan rajongója. Illetve nem gondolom, hogy azt kellene pártatlan oknyomozó újságírásnak tekinteni, ha valaki jól láthatóan az ellenzék javára részrehajló. Az számomra nem működik, hogy pusztán azért, mivel valaki ellenszenves nekünk politikailag, illetve le akarjuk váltani, akkor bármi, amit gyanítunk róla és kinézünk belőle, az valóságként megírható. Ez a legkegyetlenebb diktátoroknál sincs így.
Szaddám Huszein például egy tömeggyilkos volt, de konkrétan bebizonyosodott, hogy amikor tömegpusztító fegyverekre hivatkozva megtámadták, az a casus belli hamis volt. Engem is megkeresnek források a legkülönbözőbb sztorikkal. Többükkel össze is vesztem, mert közöltem: amiről van bizonyíték, dokumentum, tényszerű állítás, azt szívesen megírom, de sérelmeken, prekoncepciókon, vélelmeken alapuló politikai összeesküvés-elméleteket nem vagyok hajlandó a nevemmel hitelesíteni. Volt olyan gyanús, tisztázatlan robbantásos ügy, amit kutattam, illetve olyan is, amelyben felmerült az önmerényletes szál. De úgy láttam, semmi nem támasztja alá, hogy ezekhez a Fidesznek bármilyen köze lenne. Szabó Bence vallomása után pedig több helyről is érdeklődtem olyanoknál, akik komoly tudással rendelkeznek ebben a szakmában. Egyikük sem politizál, ugyanakkor van köztük olyan, aki meglehetősen kritikusan áll a NER-hez, de egyikük sem támasztotta alá az eredeti történetet.
Mivel azonban azt sem megerősíteni sem cáfolni nem tudtam, inkább azt a megoldást választottam, hogy nem szállok be a konkrét ügybe se pro, se kontra. Nevetségesnek tartom, hogy olyanok, akik nálam jóval kevesebbet foglalkoztak (mondjuk semmit) titkosszolgálatokkal, szervezett bűnözéssel vagy politikai korrupcióval, az összképből egy felvillanó töredéket látva azonnal készpénznek veszik, ami erről megjelent. És ha már arról beszélünk, hogy ne csináljunk bálványt a politikusokból egyik oldalon sem, akkor talán a szakmámból, az oknyomozásból, illetve konkrét újságírókból sem kellene már életükben szobrot faragni. Nem hiszem, hogy ha akár tőlem, akár más tollából megjelenik egy riport, akkor annak minden állítását szentírásnak tekintett kinyilatkoztatásként kellene fogadni. Az én cikkeimet is vitathatják, ahogyan én is vitathatom egyes kollégáim állításait. Lehet, hogy tévedek, netán ők tévednek – vagy mindnyájan tévedünk. Egy biztos:
Szóval vasárnap megyek a DK-ra szavazni. De hogy ne bízzák el magukat, azért még alszom rá egyet.
Borítókép: Orbán Viktor a magyar-amerikai barátság napja alkalmából rendezett nagygyűlésen az MTK Sportparkban 2026. április 7-én / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán | Magyar Péter a Hősök terén 2026. március 15-én. / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés