Kevés olyan kortárs színész van, akinek már puszta jelenléte is képes elvinni egy filmet a hátán, de Timothée Chalamet kétségtelenül közéjük tartozik. Nemcsak azért, mert generációja egyik legtehetségesebb színésze, hanem azért is, mert van benne valami nehezen megfogható intenzitás: törékenység és gátlástalanság egyszerre. A Marty Supreme pontosan erre az ambivalenciára épít, és ebből hoz létre egy olyan karaktert, akit egyszerre csodálhatunk és találhatunk idegesítőnek, taszítónak.
Chalamet ugyan nem kapott Oscart ezért a szerepéért – bár nem túlzás azt mondani, hogy közel volt hozzá –, de Golden Globe-díjjal jutalmazták, és ez az alakítása is megerősíti, hogy már most napjaink egyik legnagyobb színésze. Nem mellékes az sem, hogy már háromszor jelölték Oscarra, és aki látta a Sehol se otthon című életrajzi filmben, ahol fenomenálisan formálta meg Bob Dylan alakját, az pontosan tudja, milyen elképesztő képességekkel rendelkezik.
A Safdie-féle világ: nyers és idegesítően valóságos
A Marty Supreme első ránézésre sportfilm: pingpong, versenyek, rivalizálás, győzelem. De valójában ez az egész csak keret. A film nem a sportról szól, hanem arról, hogy mit kezd az ember a sikerrel – és mit veszít közben. A címszereplő, Marty nem klasszikus hős, hanem inkább egy könyörtelenül céltudatos figura, aki nem ismer határokat, ha előrejutásról van szó. Idegesítően tolakodó, gátlástalan, egész egyszerűen semmitől sem riad vissza. De a film egyik legnagyobb erőssége, hogy nem is próbálja megszerettetni velünk a figurát, nem kínál feloldozást, nem magyaráz, nem menteget, egyszerűen megmutatja: ilyen is lehet a „győzelem”.
A történet során Marty egyre feljebb jut, de ezzel párhuzamosan fokozatosan leépül emberileg: mindenbe belekeveredik, mindenkit kihasznál, kapcsolatai felszínessé válnak, empátiája eltűnik, és végül már nem világos, hogy egyáltalán mi hajtja. A siker nem eszköz, hanem cél – és ez a váltás a film egyik legnyugtalanítóbb pontja.
A rendező, Josh Safdie stílusa ismerős lehet azoknak, akik látták korábbi filmjeit. A kamera gyakran közel van az arcokhoz, a jelenetek zaklatottak, sokszor szinte fullasztóak, mintha nem is filmet néznénk, hanem bele lennénk zárva Marty fejébe, mintha csak az ő szemszögéből nénénk mindent. Ez a vizuális és narratív nyugtalanság tökéletesen illik a karakterhez, a tempó sokszor szándékosan kellemetlen, a jelenetek nem mindig „szépek”, de éppen ettől hitelesek.
Győzelem, amely inkább vereség
A film világát apró, de erős epizódszerepek is gazdagítják. Figyelmet érdemel Röhrig Géza rövid, de emlékezetes felbukkanása, különösen nekünk, magyaroknak. Az Oscar-díjas Saul fia főszereplője ebben az amerikai produkcióban is markáns jelenléttel bír, még akkor is, ha nem tartozik a játékidő domináns alakjai közé. A filmben a címszereplő barátját, a fiktív Kletzki Bélát alakítja, akinek figuráját a legendás, többszörös világbajnok magyar asztaliteniszező, Barna Viktor ihlette, így szerepe egyszerre tisztelgés és újraértelmezés. A szerepre készülve hetekig együtt edzettek Timothée Chalamet-val. Karaktere ráadásul nemcsak narratív funkcióval bír, hanem értelmezési kulcsot is ad a filmhez, hiszen jelenléte finoman jelzi, hogy a történet egyszerre személyes felemelkedés és társadalmi látlelet, amelyben a humor, a feszültség és a kritika egymást erősítik.
A karaktere mintha egy pillanatra megállítaná a filmet: tükröt tart Marty elé – és persze a néző elé is. Ezek a pillanatok ritkák, de annál fontosabbak, mert megmutatják, hogy lenne más út is, csak éppen Marty nem azt választja.
– Marty története nem egy klasszikus értelemben vett felemelkedéstörténet, hanem inkább egy lassú kiüresedés krónikája. A film nem dramatizálja túl ezt a folyamatot, nincsenek nagy monológok vagy könnyfakasztó jelenetek. A változás apró gesztusokban, elcsúszott tekintetekben, félbehagyott mondatokban történik, és talán éppen ettől működik ennyire jól: nem mondja ki, amit úgyis értünk.
A film előzetese:
Chalamet: egy új generáció ikonja
Visszatérve Chalamet játékára: ez az a fajta alakítás, amelynél nehéz elválasztani a színészt a karaktertő: egy félmosoly, egy ideges kézmozdulat, egy hirtelen hangváltás – mind azt szolgálja, hogy Marty ne csak figura legyen, hanem hús-vér ember. Ez a fajta részletgazdag, mégis ösztönös játék az, ami a legnagyobbak sajátja, és bár az Oscar most elmaradt, aligha kérdés, hogy még fogunk róla hallani ezen a téren.
egy szélhámosról, aki előtt nincsen akadály, tűzön, vízen átmegy a céljáért. De éppen ezért fontos is nagyon, mert arról beszél, amiről mi, a nézők, az emberek bizony ritkán szeretünk: arról, hogy a siker mögött sokszor rombolás van, és nemcsak a másoké, hanem a sajátunké is. Képesek vagyunk nemcsak mindent feláldozni, hanem még teljesen porig rombolni magunkat, személyiségünket is. És talán ez a film legnagyobb erénye: nem mond ítéletet, csak megmutat egy embert, aki átgázolt mindenkin – és végül talán saját magán is.
Borítókép: Timothée Chalamet a Marty Supreme-ben / fotó: Vertigo Media
Bejelentkezés