Egyszer tényleg meg kéne játszani azt a csínyt, hogy nem hallgatjuk vagy olvassuk a politikusok október 23-i beszédeit, és anélkül írjuk meg a cikket. Jó kis hecc lenne – egyben tanulságos kísérlet, mennyire találjuk el az ott elhangzottakat. Félig én is ezt csináltam most, hisz már a beszédek elhangzását megelőzően nekikezdtem az írásnak. Gondolhatnánk ezt alacsony kockázatú műfajnak, amellyel nehéz volna különösebben mellényúlni – belpolitikai életünk szereplői ugyanis kiszámíthatóak. Persze ez csak részben igaz, ezért mindig meg kell várni, mit mondanak, hátha rácáfolnak a várakozásainkra. Jómagam is ezt tettem. Itt a végeredmény ’56 apropóján, de nemcsak ’56-ról. Melyben arról is szó esik: azt, hogy milyen volt igazából a forradalom, nem az ilyen beszédekből fogjuk megtudni. De hát ezek nem is azért íródnak.
Kezdjük azzal, ahol bejött a papírforma. Aligha okozott meglepetést bárkinek az elmúlt félév után, hogy Orbán Viktor nem fog beszédet mondani, hanem külföldről jelentkezik be. Az pedig egyenesen vicces, ráadásul jól bejáratott poénként ül, miszerint Orbán helyett azok mondanak beszédet, akiket a 2006-os veresége után az orbánista média álnéven íratott karaktergyilkos cikkekkel megalázott: Áder János és Schmidt Mária. (És nehéz elképzelni, hogy Orbán tudomása, illetve jóváhagyása nélkül ezek ott megjelenhettek volna.) Húsz éve tehát Orbán pártütőket kreált belőlük (pedig dehogyis voltak azok), jelenleg viszont őket tolja előre. De hát ugyanez volt 2002-ben is, amikor a bukás után szintén Ádert küldte Orbán előzenekarként a színpadra a visszatérését megelőzően.
Így aztán hosszú kihagyás után megint jöhet egy Áder-beszédelemzés.
Tudom, hogy manapság kötelező szekértáboros penzum az egyik oldal vezérszónokának beszédét zsigerből leszólni, a másikét pedig automatikusan feldicsérni, de én nem szekeret tolni vagy húzni jöttem ide. Áderre visszatérve: ő az a tragikus hős, akiből jócskán lehetett volna több, mint amivé vált, ám valahogy sose jött össze neki. 1998-ban a korabeli hírek szerint eredetileg őt szánta a pártja belügyminiszternek, de végül mégiscsak Pintér Sándor lett a befutó. Az pedig már csak kontrafaktuális spekuláció, alternatív történelmi játék, hogyan alakult volna a közelmúlt politikatörténete, ha Áder lesz a belügyminiszter. Aki ehelyett végül a házelnök jórészt reprezentatív funkcióját kapta. Az egyetlen igazán emlékezetes cselekedete a Györgyi Kálmán legfőbb ügyész lemondásában játszott, máig tisztázatlan szerepe, melyről legutóbb Pokol Béla osztott meg egy verziót. Áder volt az, aki az Orbánt kihívó rivális szerepének gyanújába keveredett, de igazából sose volt az. (Schmidt Máriára pedig egyetlen mondata – „Jones gazda már nem tér vissza” – miatt vetült az Orbán elleni intrika árnyéka.) Hiába nyert pert Áder az Orbán-harsona Magyar Nemzettel szemben, fegyelmezetten hazajött Brüsszelből, és elfoglalta Schmidt Pál székét. Súlyát jellemzi, hogy a környezetvédelmet bízták rá – vagyis bízta önmagára – amiről tudjuk (meg is írtuk), mennyire volt fontos a NER-nek.
Persze van, ami azért újdonság, illetve szintlépés. Nem emlékszem, hogy bármelyik október 23-án az MSZP Hagyó Miklós, Zuschlag János vagy Simon Gábor feleségét hívta volna a színpadra. Pedig a szocik és Gyurcsány pártja is diktatúráztak rendesen, de azért ezt mégse, sőt. Még abból is botrány lett, amikor a Zuschlag-per egyik elítéltjének szabadulóbulit rendeztek. Ehhez képest az eddigiek alapján el tudjuk képzelni, micsoda szabadulóbulija lesz majd Hankó Balázsnak.
Illetve milyen alapon mondjuk az egyik bebörtönzöttre, hogy politikai okokból gyanúsítják, a másikra pedig, hogy „nekem se kutyám, se macskám, vigyék”. Ezen a helyen kifejtettem már, hogy ciklusoktól függetlenül miként vélekedem a vezetőszáras szégyenítésről, a politikához való igazodás, a megfelelési kényszer szülte rendőri intézkedésekről. S ahogy bűnügyi újságíróként el tudom képzelni, hogy van politikai nyomásra eltussolt vagy lassított nyomozás, úgy létezhet hatalmi szóra felfújt vagy sürgetett eljárás is.
De ha ebben megegyeztünk, akkor vegyük már elő Orbán Viktor azon szónoklatát, mely ugyanakkor hangzott el, amikor pont ugyanabban a helyzetben volt, akárcsak a jelenlegi kormányfő. A kétharmados győzelme utáni első október 23-án. „Négy éve még ezen a napon az akkori hatalom rohamrendőrökkel verette, lovas rendőrök kardlapjaival ütlegelte, vízágyúval és gumilövedékkel lövette a békésen ünneplő magyar embereket. De mi, magyarok itt vagyunk, és ők is ott lesznek hamarosan, ahol lenniük kell” – mondta. Akkor a Hírszerző portálnál dolgoztam (részben ugyanazokkal, mint az ÖT-nél), és Orbán akkori beszédét hallgatva úgy dekódoltuk a fentieket: ez nem egyéb, mint az ellenfelekkel való büntetőjogi leszámolás meghirdetése. (És ha ezt nem Orbán Viktor, hanem Magyar Péter mondta volna, akkor a fideszesek is így gondolnák.)
Magyar Péter ugyanennek a pályagörbének az elején tart, amit jól tükröz nemcsak az, hogy a Cosa Nostrához hasonlítja az ellenfeleit, akik nyilván majd szintén ott lesznek, ahol lenniük kell – de a híveinek reakciója is hasonló. Tóta W. Árpád például a HVG-ben azt bírta leírni: „Lehet azon borongani, hogy Magyar Péter úgymond egy »bántalmazó személyiség«, de az a helyzet, hogy az új rend azokat bántalmazza, akikre rohadtul ráfér.” Én meg azt gondolom, a nyugati civilizáció arról szól, hogy senkit, semmilyen körülmények között nem szabad bántalmazni. Így tehát a jogállami büntetés célja nem lehet a bántalmazás.
Persze azoknak, akik Tótát lájkolják, egészen más lett volna a reakciójuk, ha Bayer Zsolt mondja ezeket, s ő nevezi kullancsoknak a Tisza embereit. Jött volna a petíciózás, hogy a szerző dehumanizálja az ellenfeleit, mert ugye felháborító az is, ha poloskának nevezzük a másikat.
Nem akarok beállni ebbe a kórusba, hisz publicistaként én sem fukarkodtam az erős kifejezésekkel, egyszer például az Éjkirályhoz, vagyis a holtak seregének vezéréhez hasonlítottam Orbánt, a híveit meg zombiknak neveztem. Csak akkor lássuk már be, hogy ez a kettős mérce mennyire képmutató. Az pedig dicséretes, hogy a kormányfői beszéd tényleg az ünnepi dátumról szólt, de ettől függetlenül nem sok köze van ahhoz, ami 1956-ban történt. Ahogy 1848 sem arról szólt, amit a március 15-ei megemlékezéseken mondani szoktak. Nincs ezzel bajom:
Egyrészt a forradalom, a polgárháború teljes valósága mindig túl sötét ahhoz, hogy az emberek igazából emlékezni akarjanak rá. Ez a helyzet 1848-cal éppúgy, mint 1956-tal. A forradalom nem abszolút filmszínház – az igazi ’56 túl véres a politikai kasszasikerhez. A politikusoktól a választóik többsége olyan megható, felemelő szavakat vár, mint Magyar Péteré. Hogy ez „a tiszta lelkiismeret forradalma volt, amikor a becsület még az életnél is szentebbnek bizonyult.” De nem az volt. Pontosabban: nem csak az volt.
Mert a forradalom igazából olyan is, mint Bereményi Géza zseniális filmjében, az Eldorádóban a jelenet, hogy az Eperjes Károly által játszott főhős vakbélgyulladásban meghal a kórházban, mert hiába vannak nála aranyrudak, de nincs orvos, aki megoperálja. És ha még tovább vívjuk a forradalmat, lehetett volna belőle az, ahogy a Nagybudapesti Központi Munkástanács tagjai 1956 decemberében, a tárgyalásokon nyomást akartak gyakorolni Kádárékra. Az egyik tag, Mester Endre visszaemlékezése szerint: „A sűrűn elismételt kitételek, hogy amíg a szovjet hadsereg ki nem megy az országból és a Varsói Szerződésből ki nem lépünk, addig nem vesszük fel a munkát: újra sokkolhatták őket. Felhoztuk a finn példát: 1939-ben ott olyan totális sztrájkot szerveztek, hogy sok ember elpusztult, mert a kórházban még az orvosok sem dolgoztak, szülő nők haltak meg – de kiharcolták, hogy a szovjet hadsereg elment Finnországból…” (Domokos László: A hóhér vigyorog. Universum Kiadó, Szeged, 1990. 44. o.).
akik valószínűleg nem fogtak fel sokkal többet annál, mi is történik itt, mint bármely más gyerekkatona a Föld tetszőleges pontján.
Egyébként gyakran azok sem jártak jobban, akik a szovjet tankokban ültek. „Páncélozott szállítójárműveinket ponyva fedte, ami nem tudott megvédeni a felkelők golyóitól. Ilyen felszereléssel Budapestre küldeni a katonáinkat bűncselekmény volt” – emlékezik a Magyarországra vezényelt egyik tankhadosztály rádiósaként szolgáló Vlagyiszlav Szkitnyevszkij. Ellentétben a II. világháborúban vagy Afganisztánban megsebesült katonákkal, itt hivatalosan senki nem volt hajlandó elismerni őket hadirokkantként. „A lvovi hadikórházban mindenkit »tüdőgyulladással« diagnosztizáltak. Évekkel később írtam a Hadügyminisztérium Központi Archívumába, hogy támasszák alá részvételemet az 1956-os hadi eseményekben. Azt a választ kaptam, hogy erről semmilyen iratuk nincs. […] „a poklon mentünk keresztül, egy be nem jelentett, szabályok nélküli háborúban vettünk részt. […] Titokban temették el a halottainkat, titkosították, hogy hol és mikor haltak meg, hogy senki ne jöjjön rá az igazi okokra. A halott katonák családjai csak annyit tudtak, hogy »hadgyakorlat« során estek el.” (Vagyim Arisztov: A magyar művelet. Árnyak évszázada – Kik a felelősök a 20. századi magyar terrorhullámokért? Hetek Könyvek. 165-166. o.) A szovjet csapatok 1956-os magyarországi tevékenységét Oroszországban még húsz évvel a rendszerváltás után sem lehetett kutatni, „mivel zárolták a podolszki levéltárban található iratokat. Utoljára egy Alexandr Kirov nevezetű hadtörténész írt ezek alapján egy doktori értekezést, még a ’90-es évek elején. Kirov a tudományos fokozatot megkapta, de a dolgozat túl jól sikerült: házkutatást tartottak nála, elvitték az összes fénymásolatot, és dokumentumot és – mivel katona volt – kirúgták a hadseregből.” (Morvay Péter: A megszállás titkos aktái – Horváth Miklós Nagy Imre-emlékdíjas hadtörténész 1956 fehér foltjairól. Uo. 157. o.)
Ebben az orosz történészben, illetve a bátran nyilatkozó egykori katonában több hősiesség van, mint az összes október 23-án szónokló magyar politikusban. Lehet ezekről a napokról árnyaltan is szólni, mint tette azt 2007-ben az általam fentebb bírált Tóta W. Árpád. Akkor ezt írta ’56-ról: „nem bűn szar embernek tartani a szar embert akkor se, ha épp egy forradalomban szaremberkedik. Volt jogos felháborodás és tisztalelkű szabadságvágy, meg vérszomj és állatiasság, továbbá zavaros eszmék.” Így van. Egyébként pedig
mert most nem olyan időket élünk, hogy több pártban harcoljunk a Rákosi-korszak visszatérése ellen, sőt. Ismét megalakultak a régi pártok, és újak is létrejöttek. Nagy Imre teljesen mást akart, mint Mindszenty József. Pezsgett a belpolitika, holott a Szovjetunió azért némiképp veszélyesebbnek tekinthető a NER-nél. A diktatúra, a sortüzek árnyékában sem akart mindenki remegve összezárni egy újabb teljhatalmú vezér mögött, nem akartak Rákosi helyett egy ellen-Rákosit.
A forradalmárok bizony nem mondtak nemet a háborúra – egyikük például a szovjetek elleni totális finn hadviselést említette követendő példaként. Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka szerint pedig egyenesen két szocialista ország közötti háború volt, ami történt. Csernus Ákos írta meg hogy ’56 után, mint Franciaországba szakadt emigránsnak a társutas szovjetbarát értelmiségiek, így például az elitképző École Normale Supérieure egyik hallgatója azt hányták a szemére, hogy „önök, magyarok a rebelliójukkal szükségtelenül veszélyeztették a nagyhatalmak közötti békés együttélést”. Hát igen, a konnektivitás mindenekfelett. A migráció ellen beszélni egy olyan esemény kapcsán, amikor több mint 200 ezer magyar menekült külföldre és talált befogadásra, némiképp szürreális. Ahogy a kommunista rendszer elől menekülő vietnámiakat is befogadta Ausztrália, a kubaiakat pedig az Egyesült Államok. És igen, lehettek ezek között jócskán bűnözők, szélhámosok, beszervezett ügynökök is. S nyilván a szíriai polgárháború elől menekülők között is voltak ilyenek – de olyanok is, akik ugyanazért fogtak fegyvert, mint az elődeink ’56-ban.
Értem én, hogy Schmidt Mária a maga nézőpontjából kifogásolja azt, hogy: „Vitát akarnak rendezni a kommunizmus áldozatairól és a tettesekről, mert az állítják, nem egyértelmű, hogy ki volt a bűnös és ki volt az áldozat.” De hát
– mondjuk azzal a kínai diktatúrával, amelynek még a szovjetnél is több áldozata volt. Lehet, hogy a Terror Háza nem lesz ugyanaz, mint eddig. De a Fidesz is messzire került ama álláspontjától, hogy az Országgyűlés választott tisztségviselői, a parlament elnöke, alelnökei, a bizottságok elnökei és alelnökei „ebbéli tisztségükben ne utazzanak olyan országokba, ahol nem szabadon választott parlamentek működnek, és ilyen országokból – Kínából, Kubából, Vietnamból, Líbiából – ne is fogadjanak delegációkat”, ahogyan ezt 1999. február 26-án Rogán Antal akkori fideszes képviselő, a Diktatúraellenes Akciócsoport alapítója megfogalmazta. Meg onnan is, hogy: „Az előző kormányciklusban a kínai emberi jogi problémák miatt nem valósult meg Orbán Viktor látogatása Pekingben”, ahogyan Balla Mihály Fidesz-képviselő, a Külügyi Bizottság akkori alelnöke 2003. augusztus 13-án nyilatkozott. Innen jutottunk el oda, hogy 2021 júniusában „Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter magas állami kitüntetést adott át kínai kollégájának, Vang Jinek” – hogy aztán tudjuk, hol kapjon állást az idei választásokat követően. Szóval talán érdemes lenne itt kezdeni a tettesekről és áldozatokról való gondolkodást.
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök beszédet mond az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen az Országház előtti Kossuth Lajos téren 2026. október 23-án / fotó: MTI/Bodnár Boglárka
Bejelentkezés