A Peaky Blinders (Birmingham bandái) hat évadon keresztül volt az elmúlt évtized egyik legerősebb hangulatú, leginkább karakterközpontú sorozata, egy igazi család- és kortörténet. A most elkészült Peaky Blinders: The Immortal Man (Birmingham bandái – A halhatatlan férfi) című mozifilmmel Steven Knight tulajdonképpen ezt a történetet próbálja lezárni – egy nagy ívű, történelmi és érzelmi összegzésként. Az eredmény azonban ambivalens: miközben sok mindent visszahoz abból, amit szerettünk, mégsem tud teljesen felnőni a sorozat legjobb pillanataihoz.
Kezdjük azzal, hogy a film mögött álló alkotók személye garancia lehetett volna a sikerre. A forgatókönyvet az eredeti sorozat megálmodója, Steven Knight írta, a rendező, Tom Harper korábban több epizódot is jegyzett, míg a főszereplő producerként is részt vett a munkában – mindez érződik is: a film hű marad a világához, a karakterekhez és a hangulathoz. Ugyanakkor mintha hiányozna a sorozat epizodikus, lassan építkező struktúrája, mert ami korábban évadokon keresztül bontakozott ki, itt sűrítve jelenik meg – és az a baj, hogy nem minden esetben működik.
A bűn öröklődik
A történelmi háttér a második világháború, 1940-ben járunk, amikor a brit ipar, így a birminghami gyárak is célponttá válnak. A háborús feszültség áthatja a filmet. Érdekes szál a németek által gyártott hamis pénz is, amely a történetbe egyfajta kém- és bűnügyi dimenziót visz. Ez volt az úgynevezett Bernhard-művelet, amivel a náci Németország destabilizálni akarta a brit gazdaságot sokmillió hamis fonttal, amit koncentrációs táborokban készíttettek.
Cillian Murphy visszatérése Tommy Shelby szerepében önmagában is erős húzás Az alakítás most is pontos, fegyelmezett és mélyen rétegzett, de Murphy játéka már nem a hatalom megszerzéséről szól, hanem annak súlyáról. Egy megfáradt, emlékiratait író, de még mindig veszélyes férfit látunk, aki túl sok mindent élt túl ahhoz, hogy valóban békére leljen. Az arcán ott van minden: veszteség, bűntudat, makacs túlélési ösztön – ez a Tommy már nem az, aki volt, és éppen ez adja az alakítás szépségét.
A film egyik fontos új szereplője Duke, Tommy fia, akit Barry Keoghan alakít. Keoghan az utóbbi években több hasonló karaktert játszott, és kicsit itt is ezt a vonalat viszi tovább. Duke figurája nem egyszerűen az „örökös”, hanem egy olyan fiatal férfi, aki már egy kész világba született bele – egy olyan rendszerbe, amelyet nem ő épített, de amelynek minden következményét egész életében viselnie kell.
Kettejük közös jelenete a film egyik csúcspontja. Ez a párbeszéd több mint generációs konfliktus: egyfajta morális elszámolás. A fiú kérdése – kimondva vagy kimondatlanul – az, hogy „apám, mit adtál nekem?” És a válasz nem pénz, nem hatalom, hanem valami sokkal nehezebb: egy örökség, amely bűnökkel, erőszakkal és feldolgozatlan traumákkal van tele. A jelenet feszültsége abból fakad, hogy mindketten igazat mondanak a maguk módján: Tommy túlélni akart, birodalmat épített, rendszert teremtett, Duke viszont ebben a rendszerben nőtt fel, és nem tudja levetkőzni azt, amit örökölt. A jelenet végső üzenete világos és nyugtalanító: a bűn nem ér véget azzal, hogy valaki megpróbál kiszállni – továbbadódik, beépül a következő generáció életébe.
Új arcok, új harcok
A történet egyik érdekes új figurája a Tim Roth által megformált, sötét múltú, kiismerhetetlen Beckett, aki egyszerre német ügynök és alvilági figura. Karaktere nem harsány, sokkal inkább hideg és számító jelenlétével válik fenyegetővé, mintha mindig egy lépéssel a többiek előtt járna. Az ő figurája testesíti meg azt a világot, amelyben a Shelby-család már nem egyedüli játékos, hanem csak egy szereplő a nagyobb hatalmi játszmákban. Jelenléte folyamatos nyomás alatt tartja Tommyt, és ráerősít arra az érzésre, hogy a régi módszerek egy új korszakban már nem működnek ugyanúgy. Roth visszafogott, nem túl kiemelkedő alakítása furán illeszkedik a film tónusához, nem ez lesz a legjobb szerepe.
A női karakterek közül kiemelkedik Kaulo, Duke nagynénje. Az őt alakító Rebecca Ferguson különös, már-már mitikus jelenlétével hoz új színt a történetbe. Kaulo figurája egyszerre spirituális és fenyegető, mintha a múlt és a végzet megtestesítője lenne Tommy életében – nem klasszikus értelemben vett ellenfél vagy szövetséges, inkább egyfajta tükör, amelyben Tommy Shelby saját bűneivel és döntéseivel szembesül.
A film képi világa hozza azt a szintet, amit a sorozattól megszoktunk: sötét tónusok, kontrasztos fények, füstös terek és ikonikus beállítások jellemzik. A kamera gyakran időzik az arcokon, hagyja, hogy a csend is beszéljen, a látványvilág azonban néhol túl is hangsúlyozott: mintha a stílus időnként fontosabb lenne, mint a történet. A zene szintén ismerős, erősíti a hangulatot, de néha már túlságosan is rátelepszik a jelenetekre. A kosztümök viszont továbbra is kifogástalanok – a karakterek megjelenése, öltözködési stílusa most is pontosan tükrözi társadalmi helyzetüket.
Lezárás?
A legnagyobb kérdés mégis az, hogy mennyire működik lezárásként ez a film. És itt jön a probléma. Bár vannak erős jelenetek, jól működő részek és emlékezetes képek, az egész mégsem áll össze olyan egységgé, mint a sorozat legjobb évadai. A cselekmény néha kapkodó, a mellékszálak nem mindig kapnak elég teret, és a film nem tudja ugyanazzal a súllyal kibontani a karakterek belső konfliktusait, mint korábban a sorozat.
Ugyanis a Peaky Blinders mindig is arról szólt, hogy időt ad a nézőnek: időt a feszültség felépítésére, a karakterek megértésére, a döntések következményeinek átélésére. A film viszont kénytelen sűríteni, és ebben a sűrítésben valami elvész: a nagy ív megvan, de a részletek, amelyek igazán élővé tették ezt a világot, kevésbé tudnak érvényesülni.
A film tetőpontja látványos és érzelmileg is túlfűtött, de mégis maradt bennem némi hiányérzet. A különböző szálak – a háborús háttér, a hatalmi játszmák és a családi konfliktusok – itt futnak össze, egy feszült, sötét hangulatú végjátékban, ami viszont túl akciófilmesre sikerült. A rendezés igyekszik mindent egy lapra feltenni: erős képekkel, zenei rásegítéssel és drámai konfrontációkkal építi fel a csúcspontot, de ez valahogy mégsem méltó módon zárja le a Shelby-történetet.
Összességében A halhatatlan férfi tisztességes lezárás, de nem katartikus, inkább egy epilógusnak nevezném, mint valódi csúcspontnak. Szépen mutatja meg, hová jutottak a szereplők, és felteszi a fontos és kötelező kérdéseket – különösen azt, hogy mit örökítünk tovább, de nem ad olyan erős választ, mint amire a sorozat alapján számítani lehetett.
Talán ez a legfájóbb benne: hogy emlékeztet arra, milyen kivételes volt a sorozat – és közben arra is, hogy ezt a szintet milyen nehéz újra elérni.
Bejelentkezés