A vasárnapi választás kétségtelenül óriási vízválasztót jelentett Magyarország politikai életében: Orbán Viktor 16 éve tartó, kétharmados többséggel biztosított regnálásának vetett véget. Hogy pontosan milyen változásokat hoz majd a szintén kétharmados felhatalmazással rendelkező Tisza-kormány, az egyelőre nem belátható. Van azonban, ami úgy tűnik, hogy kormánytól függetlenül velünk marad a politikával és a hatalommal kapcsolatos attitűdök, beidegződések, habitusok szintjén. Ez pedig nem elsősorban a pártokhoz és pártpolitikusokhoz köthető, hanem a politikai diskurzusban (és szervezésben) aktívan résztvevők szerepében mutatkozik meg.
Ebben a publicisztikában nem szeretnék foglalkozni azokkal a bonyolult viszonyokkal, amelyek nemcsak a politikai, hanem a tudományos és a kulturális szférát áthatották és áthatják: az együttműködés, a kiegyezés, a mutyik „rendszere” messze túlmutatott a NER-es kádereken, és messze kiterjedt a magukat ellenzékiként azonosítók egy jelentős részére is. (Ide tartozik többek közt a NER-rel elméletileg szembenálló térfél a NER-re mint veszélyre hivatkozó belső cenzúrájának és elhallgattatásainak kérdésköre is.) Ez a probléma messzebbre nyúlik vissza a NER kezdeténél, és sajnos jelentős esély van rá, hogy túl is éli azt. Itt mindössze azokkal az online tér által és különösképpen a social média által aránytalanul felerősített hangokkal szeretnék foglalkozni, amelyek a hasonló problémák felvetését torzítják el, és ennél fogva hozzájárulnak annak ellehetetlenítéséhez.
Áradnak az érzések
A választás előtti hetek felfokozott hangulata a Tisza jelentős választási győzelme után sem csillapodott, és nem csak a választás utáni éjszakára gondolok. Hogy ez a választás erőteljes érzéseket generált, nem meglepő, így az sem, hogy a korábbi ellenzéki politikai aktivisták (beleértve az NGO-khoz köthető szereplőket), a politikai influenszerek és „véleményformálók” egy jelentős része azóta is elsősorban az érzéseivel (például eufória, büszkeség és hasonlók) van elfoglalva. Ami nem merül fel számukra kérdésként, az az érzések szerepe a szembeálláson alapuló politikai térben, amit az egyik pszichiáter-celeb egyenesen tömegpszichózisként értelmezett. Ehhez kapcsolódik az a jóval a választás napja előtt egyre erőteljesebben kitapintható érzésvilág, amelynek középpontjában a legyőzés, a visszavétel, az erőviszonyok megfordítása, extrém változataiban a bosszú és a megalázás áll.
A legszembeötlőbb az a hevület, amellyel egyes egykori ellenzéki influenszerek a Kutyapártra vetették magukat, amelynek, minthogy nem kapták meg a listás szavazatok 1%-át, vissza kell fizetnie a felvett 680 millió forint kampánypénzt. Az a szadisztikus káröröm, ami többek közt Pankotai Lili posztjában és az alatta olvasható kommentek sokaságában, de a kutyapártos posztok alatti hozzászólásokban is megjelenik, különösen annak fényében figyelemreméltó, hogy a Kutyapárt indulása végül semennyiben sem befolyásolta a Tisza kétharmadát, és ezt egyébként a Medián előrejelzése is előrevetítette. Itt most ne menjünk bele abba a kérdésbe, hogy a kispártok elleni kitartó kampány (beleértve a Kutyapárt elleni, Mérő Vera által gyártott lejárató filmet) mennyiben járulhatott hozzá ahhoz, hogy most a Kutyapárt gyűjtéssel próbálja megszerezni a visszefizetendő összeget, ahogy ezt például Sickratman is felvetette, hiszen ezt a kérdést lehetetlen megválaszolni. Ne firtassuk azt a kérdést sem, hogy a Kutyapártot a végsőkig támadók, őket kutyaként fegyelmezők elképzelései szerint voltaképpen egypártrendszerre volna-e szükség a Fidesz–KDNP hatalmának lebontásához, annyi azonban bizonyos, hogy gyorsan célkeresztbe kerül bárki akár a „saját” táboron belül is, aki a NER aránytalan választási rendszerének köszönhetően újonnan megszerzett túlhatalommal szemben szólalt fel: ez történt például Schilling Árpáddal is.
(Persze ez a logika azt feltételezi, hogy a szóban forgó szavazók a Tisza tulajdonát képezik, miközben valójában a Tiszára szavazók egy jelentős része továbbra is elsősorban az MKKP-val szimpatizál.) Nehéz ezt mással magyarázni, minthogy sokkal könnyebb (és úgy tűnik, egyesek számára élvezetesebb) abba belerúgni, aki leginkább a földre került. A szadizmus legékesebb példája, hogy akadtak, akik azért küldtek pár forintot az MKKP gyűjtésére, hogy a közleményben gyalázkodhassanak egy kicsit.
A leköszönő kormánypártok iránti harag teljesen más kérdéseket vet fel. Nem kérdés, hogy a NER-t aktívan építő szereplők (és nemcsak a magas rangú politikusok, hanem a különféle szintű káderek) felelőssége az elkövetkező hónapok egyik kiemelkedő kérdése kell, hogy legyen.
A ressentiment, azaz a gyengeségből, (vélt) megalázottságból fakadó gyűlölet és bosszúvágy érzésének nyomai már a választás előtt meghirdetett diadalittas NER-búcsúztatókban, narancsos bukta sütésre való felhívásokban, illetve „Garázsvásár a Karmelitában” jellegű eseményekben is tetten érhető. Még egyértelműbben megmutatkozik például azokban a mindent elárasztó mémekben, amelyek többek közt McDonald’s-pultosként ábrázolják a Fideszes politikusokat vagy utcát söprő közmunkásként a Fidesz-párti „celebeket”. (Inkább ne is firtassuk, hogy e mémek terjesztői mit gondolnak, mennyit ér egy McDonald’s-dolgozó vagy egy közmunkás, gondolva Lázár János örökbecsű megállapításaira az emberek értékéről.) Az pedig egyáltalán nem újdonság, hogy gyakran csúszik össze a „mocskos Fidesz” a „mocskos fideszessel” ugyanezen instant politikai tartalomgyártók termékeiben.
Forrás és további képek: https://index.hu/tech/mem/2026/04/13/valasztas-2026-memeskut-fidesz-tisza-part-eredmenyvaro
Az erőfitogtatás és a megalázás mámora
A bosszú, az erőszak és a megalázás vágya legerőteljesebben azonban az ún. Rendszerbontó Nagykoncerten jelent meg, ahol több előadó fejezte ki erőszak iránti vágyát (többek közt lelövés, kinyírás is szóba került, egyes esetekben konkrét személyeké is). Az elhíresült heremutogatás pedig nem pusztán az obszcenitásról és a provokációról szólt, hanem a megalázásról: a szóbanforgó előadó a performansz közben azt üzente Gulyás Gergelynek, hogy a heréit az összes megafonos „köcsög” fejére rakja. A vélt hatalmát férfi nemi szerve mutogatásával fitogtatni igyekvő előadó a megafonosok megalázását „köcsögként” azonosításukkal igyekezett megkoronázni: ebben az értelmezésben a szexben befogadó félnek lenni megalázottságot, behatoló félnek lenni pedig dominanciát, uralkodást, megalázást jelent.
Ugyanezt a gondolatkört fejezte ki a Rendszerbontó Nagykoncert főszervezőjének, Puzsér Róbertnek a Fideszt „megbaszó” Tiszát diadalmasan ábrázoló, a választás utáni napokban kikerült posztja, amely a legtöbbet árulja el a szerző ressentiment fűtötte lelkivilágáról:
Az alkotás a Tisza lejáratását célzó, azóta eltávolított radmaimark.hu oldalon korábban látható szobát reprodukálja, amelyben vélhetőleg Magyar Péter szexuális aktust létesített. Az ágyra egy nőt egy kutyapózra hasonlító helyzetben „megbaszó” férfi piktogramja lett photoshoppolva, a nő fejét a Fidesz, míg a férfi fejét a Tisza logója helyettesíti. Az alkotás által sugallt felfogásban a hatalom és a dominancia szexualizált, és a szex hatalommal és dominanciával telített: azt, hogy a Tisza „megbaszta” a Fideszt, átvitt és szó szerinti értelemben egyszerre érti. Hogy mindez mit mond a szexszel kapcsolatos, valamint a férfiak és nők közti viszonyokról, azt rengetegen kérték már ki maguknak, ebbe itt nem is mennék bele. Amit viszont érdemes hangsúlyozni, hogy
Azok számára, akik az efféle tartalmakat élvezik, úgy tűnik, a dominancia és a „(meg)baszás” szó szinte egylényegű. Mielőtt ezt a műalkotást láttam volna, nem is gondoltam bele, hogy a radnaimark.hu valószínűleg sokkal kevésbé mozgatta meg a Fidesz-szavazók fantáziáját, mint azokét, akik a hasonló tartalmak fogyasztásától élnek meg hatalmat: ez is az egyik oka, amiért az oldal teljesen kontraproduktív húzás volt a Fidesz részéről. A Puzsér-féle tartalmakban a sértettség, a mellőzöttség, a megalázottság érzéséből fakadó viszontmegalázás vágya érzékelhető mindennél erőteljesebben.
Eljött a mi időnk!
A legyőzés és megalázás eufóriájához kapcsolódóan előtört az „eljött az én időm” életérzés az egykori ellenzéki tábor számos szegletében. Míg a választás előtt a „nem ennek van most itt az ideje” jelszó fedett el minden különbséget az Orbán ellen felsorakozó tömegben, a választás után rengetegen kezdték el benyújtani igényüket a saját idejük eljövetelére. Az természetesen papírforma, hogy ilyenkor felerősödnek a küzdelmek a lehetőségekért az újonnan formálódó alkukban és koalíciókban, és nemcsak a szűk értelemben vett politikai életben, hanem többek közt a kulturális szcénában is. Sajátságosak viszont a térfoglalás, a jogosként megélt visszavétel és a kiűzés alakzatai a magukat progresszív értékeik miatt a NER fő kárvallottjaként megélő miliő megnyilvánulásaiban. Új lendületet vett például a nyíltlevél-írás és petíciózás (komikus módon például a nőjogok nevében megszólaló szereplők és a fent említett Puzsér konfliktusában), elindult a facebookos üzengetés Magyar Péternek, hogy ne nevezze ki oktatásügyi miniszternek a katolikus kötődésű Rubovszky Ritát, továbbá a követelés, hogy a nemzetközi progresszív hálózatokba illeszkedő NGO-k ismét lapot kapjanak.
A hasonló megszólalások gyakran utalnak egy meg nem határozott „mi”-re, amelyben összecsúszik az Orbánt leváltó változatos sokaság a progresszívekkel, holott világos, hogy a Tiszát megszavazó táborban a progresszívek kisebbségben vannak, illetve valószínűnek tűnik az is, hogy a NER leváltásában a gazdasági érdekek jelentősebb szerepet játszottak az értékeknél. A NER-ellenességet a progresszív értékekkel olyan mértékekig mossák össze a közösségi média némely szegleteiben, hogy egyesek például a progresszív politika kritikusait (akiket gyűlölködőként értelmeznek) egyenesen a nyilvános térből és diskurzusból való távolmaradásra szólítják fel nem kimondottan finom stílusban. Ezek a progresszív szereplők erkölcsi tőkéjüket egyrészt az ellenzékben töltött idő sérelmeiből, másrészt az „igazunk lett, mert győztünk” csúsztatásból igyekeznek meríteni. (Ez a progresszív ressentiment-érzések duplacsavarja: valójában a NER-t egy volt NER-es váltotta le. Mindez a jóvátétel iránti követelések realisztikusságával kapcsolatban is vet fel kérdéseket.)
Ezekben a követelésekben a térfélcsere, és vele a NER előtti időkhöz való visszatérés fantáziája mutatkozik meg. Felmerül tehát a kérdés, hogy
Re: ssentiment
Minderről nem azért érdemes beszélni, mert a NER felelőssége relativizálható lenne. A visszaállított jogállami keretek között a felelősségek megállapítása és a következmények érvényesítése elengedhetetlen. És nem is a „higgadt párbeszéd” normatív ideálját szeretném számonkérni. A düh, a harag politikailag is produktív érzések: meghúzhatják a határokat, nemet mondhatnak a hatalmi visszaéléssel szemben. Előfordul azonban, hogy a jogos harag nevében már másról van szó.
Egyrészt a NER-es kádereken túlmutató megalkuvások bonyolult rendszerét is elfedik. Másrészt pedig nem határt húznak a visszaélésnek, hanem újratermelik ugyanazt a ressentiment érzésvilágot, amely őket magukat is táplálta. A rendszerváltás utáni időszak, a 2006 utáni politikai törésvonalak, vagy az elmúlt évtizedek kultúrharcai is megmutatták, hogy a sérelmi logika könnyen válik politikaszervező erővé, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez a logika egyetlen mintázatot termel újra: azt eredményezi, hogy ugyanaz a politika fog visszatérni, csak legfeljebb más szereposztásban.
A szerző szociológus.
Borítókép: A Tisza párt vezetői 2026. április 12-én a Batthyány téren / fotó: Kristof Z. Markovics / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés