Győzni fog a kutyák forradalma?

A hőség éjszaka is kibírhatatlan, az ablakok és ajtók mindenhol tárva-nyitva. Tolvajoktól, rablógyilkosoktól nem kell tartani, mindenkinek kutyája van, és akinek kutyája van, rossz ember nem lehet, tartja a közmondás. A kutyák feladata már nem a házőrzés, azt megoldják a modern zárak és riasztóberendezések, de nem is az állatok terelgetése, mert már nem legelésznek tehenek a lankás domboldalakon, és nemcsak azért, mert nem maradt egyetlen fűszál sem, amit lelegelhetnének, hanem mert nincsenek már tehenek sem. Kopár síkságok, néma városok és dizájnos pórázok végén szomorúan poroszkáló kutyák veszik körül az embereket.

Barbara kutyaugatásra ébred, pedig egy vakkantást sem lehet hallani soha, de aznap éjjel a kutyák csaholásától lesz hangos egész Budapest. Lassan kezdődik, szinte észrevétlenül, aztán egyre több hang csatlakozik, és úgy terjed szét, mint Ceauşescu utolsó beszédénél az embertömegen a remény, hogy egyszer ennek is vége lesz. Barbara is reménykedve hallgatja, régóta vár már egy ilyen fordulatra.

Minden emberre egy kutya, ez a szabály, de mint minden diktatúrában, az emberek túlteljesítik a feladatukat, és sokan két, sőt, három kutyát is tartanak, és licitálnak egymásra. Akinek több, szebb, drágább, fajtisztább, kisportoltabb kutyája van vagy a környék legmenőbb pórázán sétál a kutyusa, kicsit büszkébben jár, jobban kihúzza magát. A dolog odáig fajult, hogy egyesek még a gyerekeiket is pórázon vezetik, és mivel a szabály az szabály, a pórázon vezetett gyerek is pórázon vezet legalább egy kutyát, de az se baj, ha kettőt, viszont legalább egyet. Ez fontos, már csak azért is, mert gyerekkel nem, de kutyával mindenhová be lehet menni. Kutyát lehet vinni munkahelyre, koncertre, kiállításra, felolvasásokra, és újabban színházi előadásokra is, gyereket nem. A kutya egyre több, a gyerek egyre kevesebb. Sokan úgy gondolják, hogy a kutya a gyerekük, és hogy legalább akkora felelősség és öröm, mintha gyereket nevelnének. Barbarának nincs kutyája, csak egy kislánya, Léna, ezért ki is közösítik őket, és a város szélén laknak egy kis kertes házban, ahol még egy rendes kutyaól sincs a kopár udvaron. 

Amikor Barbara meghallja, hogy a kutyák ugatni kezdenek, izgatottan bemegy Lénához, ölbe kapja, és kiszalad vele a kertbe. Hallgatóznak, reménykednek, és ahogy egyre erősödik a kutyaugatás, úgy szorítják egymást ők is egyre jobban, mert hátha most történik valami, hátha most megváltozik minden. Egy nagy durranás hallatszik, aztán semmi. Egy kutya meghalt, mondja Léna, megölték. Barbara és Léna csalódottan támolyognak vissza az ágyba, és összeölelkezve alszanak el. 

Másnap muszáj bemenni a városba vásárolni. Ezek mindig kockázatos vállalkozások. Maszkot kell felvenni a kutyaszarszag ellen, és vastag talpú cipőt, amiről könnyen le lehet törölni a még friss, gőzölgő szart. Azért inkább megpróbálják kikerülni, hogy belelépjenek, de a járda szinte járhatatlan, minden szegletét kutyaszar borítja, vagy az aszfaltba olvadt régi szar párolog komótosan, mint egy füstölő, ami csiklandozza az ember orrát. Ráadásul hiába tisztítják az utcákat, az átható bűzt nem lehet megszüntetni, kivakarni az aszfaltból. 

Fogják egymás kezét, és szótlanul gyalogolnak a járdán. A városban fenyegető csend. 

Az emberek csak akkor szólnak a másikhoz, ha a kutyáik érdeklődnek egymás iránt, különben lesütött szemmel sietnek a céljuk felé. Még akkor sem állnak meg beszélgetni, ha ismerik egymást. Minden kommunikáció a kutyákon keresztül, a kutyákról zajlik. Hogy milyen aranyos, hogy ő már csak ilyen, nehezen ismerkedik, de ha megszeret valakit, ahhoz nagyon ragaszkodik, vagy hogy most voltak állatorvosnál és őrület, hogy mennyit kell várni a következő vizsgálatra, csak két hónapra rá kaptak időpontot, addig el is pusztul szegény. "Falstaff, te kis huncut, nem fogsz itt elpusztulni nekem. Akkor anyu kivel fog beszélgetni, ki fogja várni az ajtóban lihegve, nyalakodva, és ki bújik oda, ha szomorú? A múltkor dühömben úgy pofán csaptam szegényt, hogy elesett, de aztán felállt és megnyalta a kezem, azt hitte a szerencsétlen, hogy játszani akarok vele, hát nem cuki?”

Szembejön velük Barbara volt szerelme, akiről azt hitte, már rég vidékre költözött. Három kutya van nála. Szó nélkül akar elmenni mellettük, de Barbara hirtelen leguggol, hogy megsimogassa az egyiket. Hogy hívnak, te kis aranyos, kérdezi, és a kutyát nézi, ahogy az etikett megkívánja. Pista megáll, és ő is a kutyát nézi. Győző, mondja. És a többiek, őket hogy hívják, kérdezi Barbara, és a másik két kutyára mutat. Kripto és Ilon, válaszolja Pista. Barbara önkéntelenül elmosolyodik, és alig bírja ki, hogy rá ne nézzen Pistára. Léna viszont már percek óta Pistát bámulja, meg is állnak néhányan, hogy szemrehányást tegyenek, de aztán továbbmennek, mert a kutyájuk elhúzza őket, és akkor menni kell. Nagyon cukik, mondja illemtudóan Barbara, és megsimogatja Győző fejét, aki éppen lesüllyeszti a fenekét, és szarik egy isteneset a járda közepére. Pista megpaskolja a kutyus fenekét, megdicséri, hogy milyen ügyes, és hogy milyen szép nagyot kakilt, és továbbmennek. Ez volt apa, kérdezi Léna. Igen, feleli Barbara. Én miért nem kakilhatok az utcán, kérdezi a két és fél éves Léna, de a kérdés megválaszolatlanul lebeg tovább a levegőben, mint Győző méretes szarkupaca után a hőségben megrekedt, kitartó büdösség. Barbara megfogja Léna kezét, és a rosszalló tekintetek kereszttüzében tovább szlalomoznak a friss kupacok között a járdán. Barbara bemegy a boltba, Léna pedig megáll az ajtó előtt, mint egy jó kutya, akit még kikötni sem kell. Újabban az élelmiszerboltokba sem lehet gyereket bevinni, viszont a kutyáknak több tál is ki van készítve, ha esetleg szomjasak vagy éhesek lennének. Gyerekrablók nincsenek, mert a gyerekek már senkinek sem kellenek. Sehova sem lehet velük bemenni, a kommunikáció is bonyolultabb, sosem azt csinálják, amit mondanak nekik, szóval idegesítő, na, és ráadásul ezerféle joguk van, ami fárasztó, ráadásul betarthatatlan. Egy kijózanító taslit sem lehetett adni nekik, máris megszólják az embert, vagy legalábbis megrökönyödve nézik, hogy milyen kutyául bánik itt valaki a gyerekével. A kutyáknak viszont következmények nélkül be lehet húzni egyet-kettőt, vannak, akik még rugdossák is őket. Nyilvános helyeken mindenki szépen bánik velük, de azért reggelente látni egy-két állatot, akik megtépázva, törött lábbal, sebekkel elborítva totyognak le a lift nélküli panel lépcsőjén, és amikor a sétáltatás után hazafelé terelik őket, a lassan záródó vasajtó mögül még hallani a szófoszlányokat, a nyikkanásokat, halk puffanásokat, az elfojtott, sírásba hajló vakkantásokat, miközben a gazdi suttogva szidalmazza, és feltehetőleg dühödten gyepálja is őket. 

Mire Barbara kijön a boltból, egy kutyacsapat áll Léna előtt. Úgy látszik, beszélgetnek valamiről, és mintha félszavakból is értenék egymást. Halkan morognak, inkább helyeslően, mint dühösen. Léna is morogva válaszol. Léna szereti a kutyákat, különösen a kóbor állatokat, akik nem kellenek senkinek, és akik gettókban élnek a városon kívül, áldatlan körülmények között. Az emberek ugyanis csak fajtiszta, tenyésztett kutyákat vásárolnak, soha nem fogadják be a kóbor állatokat.

Barbara most már biztos benne, hogy valami készülődik. Léna megfogja a kezét, rámosolyog, és elindulnak a kutyák után, akik halk ugatásba kezdenek. Az ugatásra morgás a válasz, amíg szinte már mindenhonnan ugatás és morgás hallatszik, és lassanként hangosabb, mint a város morajlása. 

Az Andrássy úton menetelnek éppen, amikor minden irányból kutyák ügetnek elő, maguk után húzva meglepett és rettegő gazdáikat, akik hiába szólongatják őket mindenféle idióta néven – ahogy a gyereküket sohasem hívták volna –, becézgetik, és ígérgetnek mindenféle jó falatot, amit direkt kutyáknak fejlesztettek ki, semmi sem használ. Loholva, izzadtan, kimerülten próbálják tartani a tempót az állataikkal, néhányan el is hullanak menet közben, mint az elszáradt falevelek, de a kutyák rendületlenül húzzák őket maguk után. A morgás hangos csaholássá fokozódik, és Budapestet megtölti a kétségbeesett, felszabadulásukra vágyó állatok hangja. Hiába jön a katonaság és a rendőrség, a kutyáik őket is elsodorják, és csak összevissza lövöldöznek a tömegben. A sok kutyasétáltatás megerősítette a kutyákat, vagy legalábbis formában tartotta valamennyire, de azok az emberek, akik azt hitték, hogy ezzel ők is kipipálhatják a napi sportmennyiséget, és este, vagy már délutántól kezdve büntetlenül ihatják a sört, ropogtathatják a chipset és ehetik a véres hurkát vacsorára, most egyáltalán nem tudnak szaladni, és sorra dőlnek el a kutyaszaros aszfalton. 

A kutyák forradalmi hangulata egyre csak fokozódik, amíg egyszer csak kiszakítják magukat a fogságból, leharapják gazdáik pórázt tartó kezét, és csaholva, ugrándozva, szájukban vérző húscafatokkal futnak a naplementében a Hősök tere felé.

Barbara és Léna Kripto és Ilon hátán kutyagolnak a menet élén. Győző is csatlakozik, és egy holttestet húz maga után, ami még mindig görcsösen kapaszkodik a pórázba. A holttest arcán szépen látszik az a fakó, megnyúlt és szürke felsőbbrendűség-tudat, ami az embereket minden korban annyira jellemzi. 

Elpusztult, mondja Léna. Talán a kutyák jobban csinálják majd, teszi még hozzá.