Hogyan gyártsunk könnyen, gyorsan merényletveszélyt, önmerényletgyanút úgy, hogy az a mesterlövész soha nem tűnik fel a szónoki emelvénnyel szembeni tetőn elfoglalt tüzelőállásban? Annak a puskának a színpadon soha nem kell elsülnie, de még ott sem kell lennie. Elég, ha a fejünkben benne van, és naponta használjuk. De mi lesz, ha a riogatós kampányszellemként megidézett virtuális merénylő hirtelen életre kel?
Orbán Viktor győri beszédére sietve úgy éreztem magam, mint a kedvenc merényletes történetem, A Sakál napja nyomozója, Claude Lebel felügyelő a De Gaulle francia elnök részvételével tartott 1963. augusztus 25-i ünnepség felé tartva. A regényben sejtették, hogy aznap Párizsban történhet valami. Ha igen, akkor nyilvánvalóan egy merénylet. A Széchenyi térre érve én is azt csináltam, mint Lebel. Nézegettem az embereket, a teret övező épületek tetejét, erkélyeit, ablakait. S azon gondolkodtam, ha tényleg lenne valami, észrevenném-e, mielőtt bekövetkezik? Tudnék-e gyorsan szólni egy rendőrnek? Rájöttem, hogy nem tudnék. Merthogy Lebel úgy tudta megakadályozni a merényletet, hogy leszólította a CRS, vagyis a gépfegyveres francia rohamrendőrség egyik ott posztoló rendőrét, aki rá is törte az ajtót az egyik szomszédos épületen tüzelőállásban lévő Sakálra. A téren viszont egyetlen egyenruhás rendőrt sem láttam.
Az alkotmányvédelem, a terrorelhárítás, az NNI és a vármegyei főkapitányság Felderítő Osztályának civil ruhásai nyilván ott voltak, de náluk pont az a lényeg, hogy ne legyenek felismerhetőek. Ott voltak, vagy sem, nemigen helyezték szolgálatba magukat, mikor az ellentüntetők és az őket visszatartani akaró feketeruhás legények egymásnak feszültek. Filmes parafrázissal élve: A rendőr, aki ott sem volt. A magánbiztonsági erők uralták a teret. Azt gondolná az ember, ha egy háborúban álló ország elnöke úgymond megfenyegeti a szomszédos állam kormányfőjét, azt követően pedig, (miután napok óta merénylet, illetve önmerénylet lehetőségéről szólnak a hírek), a vendéglátó nagyváros polgármestere teszi közzé, hogy itt bizony valami törtéhet, akkor egyenruhások sűrű rajokban árasztják el a környéket. De semmi ilyen nem látszott. A teret bevédő valtonosok cégjelzéses egyenruhában feszítettek, ám a környező utcában azonosító nélküli feketeruhások álltak sorfalat.
Ismétlem, hetek óta beszél az ország valós és megrendezett merénylet lehetőségéről. Egy profi, titkosszolgálati vagy terrorszervezeti hátterű orvlövészt persze elriaszthat, ha látja, az elhárítás a nyomában van és nem tudja végrehajtani az akciót, de egy amatőrt, illetve magányos elkövetőt csak a látványos és látható hatósági jelenlét tarthatna vissza.
A Sakál napjának Lebel szakmai irányításával összeülő válságstábja sem tudta, hogy a merénylő egyáltalán létezik-e, ha igen, kicsoda, és hogy tényleg végre akarja-e hajtani a merényletet. De a korabeli Franciaországban valóban létezett olyan titkos szervezet, amely az elnök életére tört. Az Organisation de l’Armeé Secréte (OAS) vagyis a Titkos Hadsereg Szervezete nem is egy merényletet hajtott végre De Gaulle ellen. És hát a francia titkosszolgálat, a SDECE embereiből is kinézhető egy provokációs önmerénylet. „Gengszterbanda” – mondta rájuk Lebel.
Ehhez képest
Magam hosszan írtam az ukrán terrorizmusról, illetve szót ejtettem az azt felhasználni próbáló szovjet, illetve orosz titkosszolgálati játszmák lehetőségéről is. Ám a téren nem láttam a jelét annak, hogy ettől ott bárki is komolyan tartana. De miért ne lehetnének olyan ukrán félkatonai vagy diverzáns csoportok, beszivárgó egységek vagy akár az orosz kormány és hírszerzés berkeiben egyesek, akik valamit terveznek? És mit tud ezekről a közvélemény? De Gaulle esetén azonnal tudták, hogy az OAS emberei voltak a merénylők. Mi azonban még a Fidesz politikusai és székháza elleni 1998-as, gyaníthatóan szlovák hátterű robbantássorozat esetében is csak az önmagát elkövetőként megnevező személyt ismerjük, a megbízót nem.
Ez a jelenlegi szitu pedig
Megidézzük a merénylő rémalakját, de ez csak pszeudohallucináció, mindenki tudja, hogy nem létezik, csupán a show része. Lefojtva jön, fékezett habzású az egész. A virtuális térben persze feltekerik a hisztériát, de élőben ez valahogy nem adja magát. Nyilván ezek a téren őrködő feketeruhás srácok sem gengszterek, legfeljebb a hatás kedvéért úgy akarnak kinézni – vagy nem bánják, ha annak tűnnek, mikor azonosító jelzés nélkül, magukat nem igazolva, de mástól igazolványt kérve, a testi erejükkel állják el a gyülekezési jogukkal élni akarók útját. (Bár az egyikük megbánta, és bocsánatot kért. Ami becsülendő gesztus a mostani elvadult kampánylégkörben.) Amúgy miért ne akarnának gengszternek kinézni, ha az ország vezetőjét már az sem zavarja, hogy keresztapaként jelenítik meg (pedig több mint negyedszázada úgy megsértődött a Fidesz-vezérkart maffiaklánként ábrázoló HVG-címlap miatt, hogy azóta sem áll szóba velük). Egyébként olyan ez az egész, mint a NER lázadása: földszintes Dugovics Tituszok komfortos rebelliója.
S mintha a külföldi titkosszolgálatoknak, a terrorszervezeteknek sem lennének „rendes” terepmunkásai, hanem csak olyanok, akik a számítógép előtt ülve deepfake-gyártással és dezinformációs kampánnyal foglalkoznak. Nem kell már se merénylőnek, sem álmerénylőnek, sem áldozatnak lenni. Elég annak látszani, illetve annak láttatni magunkat – és az ellenfelet. A NER pedig a hatalomból is remekül tud áldozatnak látszani. Addig gúnyolták a bérrettegést, az áldozati kultúrát, hogy egyszer csak átvették. Ahogy Magyar Péter meg átvitte az ellenzékhez a NER-t. Posztmodern installáció ez, ahol mindenki használ mindent és mindenkit. A téren lévők is nagyon olyanok voltak, akik tudnak lelkesen tapsolni a propagandának (bár ez egyre nehezebben megy nekik), de utána szépen hazamennek a valóságba. Nem mintha bánnám, hogy a robbantások, gyilkosságok helyébe ilyen vértelen szimulációk léptek, sőt: örülök neki, hogy nálunk a kampány részeként csak hamisított, gagyi ezüstöt osztogatnak, a Charlie Kirknek jutott ólmot viszont megússzuk. De ez akkor is skizofrén helyzet, hisz
Egyáltalán
Hisz Magyar Péter is azt kérte az összes hívétől: „kerülje el a Fidesz minden rendezvényét”, ugyanis „nem érdemes odamenni, mert csak a provokáción jár az eszük [...], hogy balhé legyen.” De az ellenzékiek mégis odamentek – lett is balhé. Nem tud parancsolni a rajongóinak, vagy ez egy metakommunikációs összekacsintás? Persze az is kérdés, Orbán meddig tud parancsolni az övéinek. Nem akarok dicsekedni, de Orbán Viktort valószínűleg én hoztam először kapcsolatba a Harcosok Klubjával. A Mandineren vetettem fel 2014-ben mi lesz, ha Orbán Viktor egyszer csak rádöbben arra: a gépezet nélküle (sőt, az akarata ellenére) is működik. Úgy, mint Jack a Harcosok Klubjában. Mikor rájön, hogy ő valójában Tyler. És hiába nem akar Tyler lenni. Hiába próbálja leállítani a Klub mind őrültebb akcióit, a klubtagok a beavatottak cinkos mosolyával felelik: „Tudjuk a dolgunkat, Uram!” Leállítható-e a riogató, manipuláló, provokáló gépezet? Életre kelhet-e a riogató kampányszellemként megidézett virtuális merénylő? Orbán beszédét nézve éreztem, hogy fáradt, néha keresi a szavakat, kapkodja a levegőt, kizökken a rutinból. Magyar Péternél pedig épp a rutintalanság lehet veszélyes. Közben Zelenszkijt egy olyan háború stresszeli, amihez képest egy kampány gyerekjáték.
Mi lesz, ha bármelyikük elfárad, kiesik a szerepből, belebukik, míg a felhergelt híveik, a csalódott harctéri veteránok ugyanúgy önálló életre kelnek, mint az OAS algériai telepesből, légiósból és katonából lett terroristái? Egy másik kedvenc merényletes regényem egyébként a Szentjánosbogár-akták, amely maga is egy zseniális önmerénylet krónikája. A téren sétálva ugyanarra gondoltam, ugyanazon töprengtem, mint a korábbi merényletes jövővízióm írásakor. Átmehet-e mindez olyan dimenzióba, ahol a vér már igazi, ahogy tőlünk keletre már az. „Lesz-e fülcimpalövés?” – kérdezték tőlem ironikusan a Trump-merényletre célozva. Nem tudtam választ adni rá, de valahogy úgy tűnt, mintha a látható rendfenntartók levonultak volna innen, átadva a terepet Black Cube-típusú műveleteknek és a választási iroda hajdani kopaszait idéző arcoknak. Volt, aki a lökdösődésen, az ellentüntetés akadályozásán felháborodva rendőrt akart hívni, de a rendőr nem jött – legalábbis én nem láttam. Amiről ismét beugrott egy film, mégpedig A bűn éjszakája. Ahol a hatóság levonul a színről, és már akkor sem jön vissza, ha vér folyik. Mi több: épp akkor nem jön vissza – hadd intézzék el ezt a szembenállók egymás között.
„Tünet volt az eset egy széthulló országban” – mondta a kevés hazai politikus elleni merénylet egyikének célpontja, Szájer József a lakása elleni 1998-as robbantásra emlékezve 2024-ben megjelent, Frontvonalban című interjúkötetben. Hozzátéve: ha a bombamerénylet „bármit is üzent, az a zűrzavar üzenete volt”. Nem vitatom, hogy ő (valamint sok híve) így érezte. Pedig az ország akkor nem volt széthullóban. Én, akkor radikális balos, a szegedi bölcsészkaron történelmet és politikaelméletet tanuló fiatalként mindenkinél jobban szerettem volna, ha ezek a robbantások, leszámolások a rendszerváltás halálát, a kapitalizmus végső agóniáját jelentik. De nem így volt. Nem hullott szét az ország attól sem, hogy ’98-ban fideszes és kisgazda kormányunk lett, ahogy attól sem hullott volna szét, ha a kétharmados MSZP–SZDSZ koalíció újabb ciklusra szerez többséget. Most sem kell széthullania, akárki győz vagy veszít. Nem kell, mert nincs ilyen szükségszerűség. De ha bármelyik oldalon dolgozni kezdenek rajta,
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke országjárásának győri állomásán, a Széchenyi téren 2026. március 27-én / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos
Bejelentkezés